Ez egy szörnyű hely volt, ahol nem voltak törvények, és ahol az istenek gyülekeztek, mint egy nagy tűz fényéhez vonzódó rovarok.
Úgy hívták, hogy A Nagy Szakadék: egy törés a valóságban a halandók szeme előtt.
Hatalmas vadállatok szaporodtak ott, ahol harcoltak, véreztek és megemésztették egymást; nagy istenek vonzodtak oda, akik parazitákként nyalták a világegyetem ezen sebét. De volt ott egy még nagyobb vadállat, az Istenevő, egy oriás mind között, aki eónok óta ott leselkedett. Egy hatalmas méretű, istenszerű vadállat, ami számtalan mennyiségű teremtményt fogyasztott el, és mindaz, ami az útjába került, nem talált menekülést.
A Gépek Teremtője szintén ott volt, törvények és rend hálóját szőve a kozmikus szakadék fölött, ahol a kisebb istenek összegabalyodnak és csapdába esnek. Más teremtmény volt, nem más istenek húsára és vérére vágyott, hanem tökéletességre és rendre. Létét az istenevő tolerálta, mivel az nem volt húsból, így nem volt az ínyére. Viszont azt tetszetősnek találta, hogy a zsákmány befogására szőtt hálókkal könnyebben jutott táplálékhoz.
A Gépek Teremtője számtalan zavart javított ki az univerzum óraműrendjében, és sok nagy gépet épített, amelyek mindegyike tökéletes volt minden részletében. De az ő nagyszerű képességei és hatalma ellenére is lehetetlen volt a feladatát, hogy megjavítsa a Nagy Szakadékot. Tetteit hiábavalónak tartotta, de nem volt hajlandó feladni. Ez volt az egyetlen célja.
A rend és az értelem teremtménye, a Gépek Teremtője egykor undorodva tekintett le a vadállatokra és az Istenfalóra, úgy gondolva rájuk, mint egy betegségre, a repedésre pedig mint a pestisre. De eonokkal később dermedten bámulta, ahogy az ő törvényeinek hálója újra és újra elszakadt. Ezután azon töprengett, vajon káosz az igazi természeti rend, és vajon ő maga e az igazi betegség, miközben újra megjavította a hálókat, mint egy fáradhatatlan pók.
Ahogy reményei kétségbeeséssé, majd közömbössé váltak, szenvedélyes alkotása pedig gépies ismétléssé változott, a Gépek Teremtője azon töprengett, vajon nem verték e át a saját nézetei. Egyszer az istenek felé nézett, de nem a mélységben lévő csúnya lényekként, és a szakadékot nem egy sebnek látta, hanem valami másnak, valami ami hozzá képest csak más volt. Rájött, hogy a tökéletesen rendezett univerzumról alkotott elképzelései soha nem teljesülhetnek be.
A Gépek Teremtője elgondolkozott azon, hogy vajon csináljon-e mást is, gépeken kívűl. Ez valami új lenne: Ellentétben a gépekkel, amelyeknek minden részletét kitervelte megépítésük előtt, és ellentétben az istenekkel, akiket kaotikusnak és esztelennek teremtettek, hanem inkább a kettő hibridje.
De még új célját szem előtt tartva a Gépek Teremtőjének is csak más típusú gépeket sikerült építenie. Nem tudta megtörni saját elképzeléseinek korlátait, ezért az Istenfalóra szegezte a tekintetét. Ez a hatalmas vadállat, amely istenek millióit emésztett fel, majd elégedetten lehelte ki azok maradványaitt. A múlt isteneinek hamvaiban a Teremtő egy új reményt látott.
Összegyűjtötte a hamvakat, majd a Teremtő egy gömbhöz jutott, és nagy vizek közé szórta azt. Egy merész kísérletként, hogy utánozza a Vadállat cselekedetét, saját lényegét és ötleteit lehelte beléjük.
Ekkor jött létre az élet. A Vadállat által kilélegzett istenek hamvai a vízben nőttek és gyarapodtak, és az elméjük is a Teremtőtől kapott ötletekből fakadt. A Teremtő figyelte, és tudta, hogy ez nem tökéletes, főként azokhoz képest, amiket korábban alkotott. Ám az általa épített gépekben nem volt potenciálja, mert túlságosan alaposan megtervezték őket, és minden potenciáljuk ki volt használva. Az élet azonban tele volt lehetőségekkel. Gépek, azokat megtudta megjósolni; de az életet nem tudta előre látni.
A Teremtő figyelte az élet növekedését, és oly nagy örömet érzett, amelyet eonok óta nem érzett már. A világegyetem egy új látványa tárult fel előtte. De ezek az újonnan született lények húsból voltak, törékenyek és ízletesek, amire az istenek a legjobban vágynak. Így hát a Teremtő még egyszer hálókat szőtt, hogy az éhes vadállatok ne tudják elérni őket a karmaikkal.
Azonban Teremtő védelme rövid életű volt, mivel az Istenfaló, a legnagyobb vadállat is rábukkant a kis gömbre. Azért jött, hogy gyászos véget hozzon arra az életre, amelyet korábban kilélegzett. A Vadállatnak nem állt szándékában, hogy becserkéssze őket, mivel túl kicsik voltak az ő ízléséhez, de az sem érdekelte, hogy a puszta léte szétzúzza ezt a törékeny világot. A Teremtő pedig nem hagyhatta, hogy ez megtörténjen.
A Teremtő nem akart harcolni a Vadálattal, mivel eddigre világosá vált számára, hogy semelyikük létezésük sem volt rossz vagy hibás. És csak az Istenfaló miatta jött létre az élet. A Teremtő megpróbált beszélni az Istenfalóval, sőt odáig ment, hogy könyörögjön neki, válasszon másik utat és kímélje meg ezt a világot. De az Istenfaló végül is egy vadállat volt. Se nem értette, se nem törődött vele, és egyre csak közelebb és közelebb jött.
A Teremtőnek meg kellett védenie az alkotásukat. Az élet új volt, és annak végtelen lehetőségei voltak, és ez lett az ö célja és értelme. A Teremtő azt mondta a Vadállatnak, hogy sajnálja, és a Gépek Teremtője készített egy utolsó nagy gépet. Egy ketrecet, amelyet saját létezéséből kovácsolt, hogy elzárja az Istenfalót, és azt száműzze az életből.
Ahogy elkészült az utolsó nagy gép, a Vadállat sikoltozott és átkozódott, de a Teremtő ezt már nem érezhette. Csak önmagát érezte ahogy darabokra tört, leereszkedett a gömbre és ahogy fizikai formákban megnyilvánult. Ő maga egy törött gép, már nem tudta megvédeni az életet, legbüszkébb alkotását, ő és a Vadállat keverékét.
De a Teremtő fáradt volt, és lehunyta a szemeit.