A levegőben fémes szag keveredett a szénfüsttel, ahogy a Vármegyei Iparcsarnok üvegkupolája alatt megdördült az első elektromos kisülés. A terem zsúfolásig megtelt: úriemberek keménykalapban, hölgyek legyező mögé rejtett kíváncsisággal, tudósok, hivatalnokok és persze újságírók – mind a csodára vártak. A színpad közepén állt a szerkezet. Nem mozdult, nem zümmögött, még csak nem is világított – és mégis, valami nyugtalanító vibrálás lengte körül, mintha a levegő sűrűbb lenne körülötte. Acélbordái között tekercsek rejtőztek, rézcsövek tekeregtek végig a burkolatán, mint erek egy idegen testben. Úgy festett, mint egy transzformátor, amelyet egy megszállott álmodott meg. A ponyva, ami eddig takarta vastestét félig a színpad padlóján pihent, félig pedig Bláthy kezében szorult ökléhez.
Bláthy erősen lihegett. Nem hitte, hogy valaha eljut ide, hogy magnum opusát a nagy közönség is láthassa, ünnepelhesse. Annyi álmatlan éjszaka, annyi magányos nap a tervező asztala mellett. Tudta, hogy a gép nem tökéletes, nem befejezett, de a vezetőség eredményeket akart látni, a részvényesek pedig jutalékot. Már két hete azzal hitegeti magát, hogy nem kell a szerkezetét bekapcsolnia, elindítania. Önmagának annyit hazudhatott amennyit csak akart, viszont az igazság előbb-utóbb utol fogja érni. És utol is érte, ebben a pillanatban.
Szemei Zipernowsky-re szegeződtek, ahogy az meghúzta a gép indítókarját. A kapcsoló kar recsegve kattant a helyére, és egy pillanatra minden fénypont megvillant a gép testén – akár egy villámcsapás utórezgései. A terem megtelt zúgással, mintha maga a levegő is elektromos lett volna. Aztán csend.
Mély, mindent elnyelő csend.
Nem a szokványos, esti típusú némaság. Hanem valami végérvényesen idegen, súlytalan üresség, amelyből hiányzott a mozgás, a zaj, az élet legapróbb nesze is. A madzagjára fagyott legyező a levegőben lebegett, egy úriember zsebkendője félúton maradt esés közben. A gőz, amely eddig kavargott a gép körül, most mintha üvegre dermedt volna.
Bláthy a közönségre fordította tekintetét. Az arcok dermedten bámulták a gépet, de senki sem pislogott, senki sem mozdult. Mintha egy festményben rekedtek volna. Lassan körbenézett, szívverése hangosan dobolt a mellkasában, mint valami kézi óra belseje. A gép előtt, pár lépésnyire, még mindig ott állt Zipernowsky, aki a kart meghúzta. Tekintete Bláthy felé fordult, de élettelenül. Mint egy viaszbábú.
A mennyezetről lelógó molinó, amely eddig vibrált a huzatban, most súlytalanul lebegett egyetlen hajszálnyival a mozgás határa alatt. A felirat rajta élesen kiolvasható volt:
„A tegnap egy lépésre, a holnap egy karnyújtásnyira.”