Törzse vastagabb mint a föld egésze. Ágai, mint ezernyi tű, az ég felé nyúlnak… nem. Maga az ég. S Gyökerei mindent áthatnak, és összefogják a Mindenséget. A Törzs szintje az, mit a Mindenség kedvel, s mivel kivételez. Itt van a Tisztás. Ide hozta létre őket, az élőket, s igazságtalan módon csak velük foglalkozott. Ezred éveken keresztül figyelmen kívül hagyott minden mást, csupán az ő útjukat kövezte ki.
Gyűlölöm őket.
Gyűlölöm, hogy a Mindenség vért, húst és szívet adott nekik.
Gyűlölöm, hogy a Mindenség engem a Gyökér alá toloncolt.
Gyűlölöm azokat a beképzelteket, akik az Ágakban élnek.
És gyűlölöm, hogy bármennyire is taszít vissza az élők vére, húsa és szíve, mégis általuk létezem.
Az utóbbi évezredek alatt azonban egyre lejjebb csúsztak. Láttam, a gyökerek közül kinézve, hogy mit művelnek ajándékaikkal. A Törzset égetik, a Tisztást szétszabdalják. Egymás vérét, húsát és szívét kitépik és a földre dobják, hogy odalent én megihassam gyűlöletük nektárját. Ahogy kitekintettem a gyökerek közül, mintha saját másom járt volna a Tisztáson. És felkiáltottam a Mindenség arcába. Ha ezek járhatnak fent, engem milyen jogon toloncolt a gyökerek alá? Nem válaszolt. Soha nem szólt hozzám. Azok után, amit vele tettem, nem.
Láttam, hogy segíteni akar rajtuk. Az Ágak közül lehozott nekik egy olyan beképzeltet, hogy megválthassák magukat. De e helyett azok majdnem darabokra tépték vele az Erdőt. Úgy tettek, mintha az egész más hibája lett volna.
Láttam, hogy megpróbálta elpusztítani őket. Saját vérével akarta megmérgezni az egész Tisztást, hogy soha ne kelljen látnia vagy emlékeznie arra, mit tettek. Hogy ő mit tett. De az utolsó pillanatban visszarántotta kezét leple alá. Milyen anya az, ki megölné saját gyermekét?
Különben velem is végzett volna.
Láttam, ahogy végül elvesztette a reményt. Összeroskadt. És sírt. Könnyei a Fát öntözték. És gyönyörű volt látni. Gyengült a bizonyossága, gyengült a bizalma, gyengült a szeretete, és ezzel gyengült a Zár. Rozsda, melyet az ő könnyei okoztak. És azt végül az élők törték fel. Hatalmas vihar sújtotta a Tisztást. Vörös-fekete belsőségek folytak a fűben, ólommal, füsttel, égő testek szagával, undorító hazugságokkal és kínzottak sikolyaival elegyedve. Fenséges volt. S végül, még ha nem is szándékosan tették, de a Zár összetört. És én szabad lettem. A Tisztás gyönyörűsége teljes egészében tárult elém.
Gyűlölöm őket.
Gyűlölöm, hogy ők szabadítottak ki.
Gyűlölöm, hogy a Mindenség még mindig nem volt hajlandó megtenni azt, amire tényleg szüksége volt az egész Fának.
És annyira, de annyira imádom, hogy én lehetek az, akinek ezt meg kell tennie.
Vér. Hús. Szív.
Én leszek az, aki megmenti a Fát. Én leszek az, akivel a Mindenség kedvezni fog. Én leszek az, aki a Tisztáson él.
Én leszek a művész.
A világ a vásznam.
Így hát fogom az ecsetet.
És befestem.
Az egészet.
Vörösre.