A hó tompa ropogása éles késként járta át a néma tájat. Az igéző táj, mit elterült ezen havas tájon egyszerű volt gyönyörű és vakító, mi gyengéd volt a szemnek, még is úgy szúrt, mint egy tű. Azonban a lény, mi szüntelen lépdelt a tájon, nem figyelt se az előtte elterülő igéző tájon, se a szűz hó, hideg, de puha érintésére. Léptei nyomán tompa foltokat hagyott maga után, mi különös nyomvonalként mutatja merre járt. De senki se fogja követni lépteit ezen az üres tájon, ahol a látképet nem töri meg semmi. Nincs itt semmi, mi megtörhetné a végtelen horizont magányát se egy magányos fa, se száraz bokrok, de még egy magányos állatok is hiányoztak ezen kietlen végtelenségben. Csak a hó volt jelen, mi végtelenül terült el az üres térben, s ami szüntelen hullik, pedig egy felhő sincs a kék égen. A néma alak, töretlenül járt előre és üres tekintete célirányosnak tűnt, mint aki pontosan tisztában van vele, merre és hová tart. Zömök teste volt egyetlen pont, mi megtörte az örök tél ürességének zordságát. Lépteinek nyoma pedig az egyetlen bizonyítványa, hogy bárki is járja ezt a tájat, ám ezen örökség véges, hisz a szüntelen hulló hó visszaköveteli érintetlenségének látszatát, ahogy el-elmossa a mögötte elterülő tájon létezésének oly gyenge, felejtendő bizonyítékait. A néma alak végül megáll egy ponton. Semmi különbség nem volt itt, mint máshol. Ugyanaz a végtelenül üres, önismétlő fehérség, mi nem igényel különösebb figyelmet. De a lény tudja, hogy nincs egyedül. Tudja, hisz Ő minduntalan társaságát kereste, bármennyire is nem volt ínyére vándorunknak.
~ Látom továbbra is folytatod az értelmetlen harcodat öreg barátom.
A hang a fejében szólt hozzá, kisöpörve minden más gondolatot, mi létezett vagy létezhetett volna. A gondolat, mi űrt hagyott maga után, rákényszerítve az embert, hogy csak és kizárólag rá figyeljenek. Azonban az alak megtanulta, hogyan hagyja figyelmen kívül a közeledését.
~ Kedves tőled, hogy meglátogattál, rég volt már, hogy élvezhettem volna társaságod.
A ki nem mondott szavaknak nem volt különösebb csengése, csak egy puszta gondolat, mi sose létezett, még is ezen nemlétből megtanulta már, hogyan ismerje fel a gúnyt.
- Engedj utamra Elfeledettek Királya. Te nem tartozol ide.
Hangját elsodorta az örök tél földje és hullámot vetett a végtelen hó mezején, majd mintha megtört volna a varázs, az alak ismét megindult. A nemlétező mégis oly masszív visszatartó erő, mi megkötözte lábait, ismét elengedték. Mindig elengedik, mintha ez csak egy játék lenne Neki, amivel az örök nemlétének tényét mulatná.
~ Mégis mi hasznod származik abból, hogy az utamba állsz, drága barátom?
Egy üres kérdés volt csak csupán, melyet már ezerszer hallott, ahogy a nemlétező lény finoman vállaihoz érve válaszokat vár. Nem nézett hátra, hogy Rá nézzen, hisz tudta jól, hogy nincs ott semmi, mit fizikálisan érezhetne, tapasztalhatna. Ez csak az Elfeledettek Királyának egy újabb csalóka játéka.
- Te nem létezel, így nem engedhetem a nemléted. – ismétli el a megszokott válaszait – A nemlét létezése árt a gyermekeknek és nekem meg kell óvnom őket Tőled.
A táj némaságba fordult, ahogy mindketten elhallgattak és csak a hó szüntelen ropogása lesz hallható. Végül a Király törte meg a csendet.
~ A gyermekek nem érdemlik meg a figyelmed.
Szokatlan volt ez vándoruknak, hisz eddig nem tűnt úgy, hisz Őt sose érdekelte egy létező, így szokatlan volt, hogy szóba hozná őket.
- Lehet. – szólalt meg hát végül – De mivé lenne egy szülő, ha nem oltalmazná a gyermekét?
~ Ezek a gyermekek a húsodból élnek, barátom. Még is hányszor kell visszatérned? Hányszor kell eltörölnöd magad? Hányszor kell a húsodból formálnod a létezést, hogy megértsd. Semmi se létezhet nélküled, öreg barátom.
Az alak nem válaszolt. Rengetegszer beszélt már a Királyhoz. Rengetegszer próbálta már rávenni, hogy feledje el a létezését. Lelkének egy pontja vágyott rá. Vágyott, hogy ismét a Királyával lehessen a nemlét örök mindenségében. Azonban a kósza gondolat, ahogy mindig is, most is elúszott az Ő szavaival együtt.
- A húsom léte az, mi eltaszítja a valótlanod Királyom. Ha szét kell szabdalnom húsom, hogy új létet formáljak a nemlétedből… megteszem. Meg kell tennem. A gyermekekért, mielőtt idő előtt a nemlétbe csábítanád őket.
Egy halk sóhajt hallatott Ő, mi néma szélként járta át eme elfeledett tájat. A vándor tudta, hogy a Király csak félti őt. Csak ismét együtt akar lenni. De számára a gyermekek jóléte, mindennél fontosabb. A néma szellő felborzolta hófehér bundáját, mi a táj látképébe olvadt. Végül elfordította tekintetét az ismerős ismeretlentől, megrázva agancsos fejét a messziségbe bámult, hogy aztán ismét visszatérjen a létezés körforgásába, hogy a gyermekek rátalálhassanak. Hogy rátalálva ismét megtagadja a Királyát. Kivel sohase lehetnek együtt.