Futott, végig a folyosón. Már azt sem tudta, mennyit, vagy hogy haladt-e egyáltalán. Két oldalán végig ajtók, fa, fém és üveg, melynek túloldalán fehér, sűrű köd volt csupán, ami visszabámult rá, mint egy hatalmas, vak szem. A többit nem merte kinyitni. Persze, kezdetben minden másodikba benézett. Voltak a túloldalon hatalmas óceánok, melyekben fémből készül cápák úsztak, voltak a túloldalon hatalmas, üres szélmalmok, voltak a túloldalon gyönyörű erdők és voltak a túloldalon végtelen sivatagok, ahol a kaktuszok helyett emberi csontvázak álltak, mint groteszk madárijestzők.
Voltak a túloldalon végtelen gyönyörök, és végtelen szenvedések.
Az egyik ajtó mögött egyszer egy hatalmas város volt. Ismerős. Azt hitte, megvan. Több órán át járt körbe és körbe, utcákon be és ajtókon ki. De sehol senki. Tulajdonképpen megszokta már. Hogy vajon ő az üldözött, vagy az üldöző, már nem volt tisztában vele. Azt se tudta, mit keres, de biztos volt benne, ha megtalálja, minden rendben lesz. Végre levegőt vehet majd. Bár a város üres, ételt viszont talált, nem mintha szüksége lett volna rá. De azért mégsem volt képes felidézni mikor evett utoljára.
Egy másik mögött talált egy vörös fénybe áztatott folyosót. A végén egy szoba, melyből a vérvörös fényen kívül ordítások és nevetések hallatszottak. Csontok törésének hangja, kacagás hangja. Vér fröccsenésének hangja, teli torokból jövő nevetés hangja. Gondolkozott rajta, hogy megmentse. De van-e egyáltalán még mit megmenteni? A hangok késként döfték a dobhártyáját, olyan hangok, melyeket régóta nem hallott, és nem is kívánta hallani őket. Mikor egy pillanatra abbamaradt, nem tudta eldönteni, hogy könnycseppek csepegését hallja-e, vagy vércseppekét.
Volt olyan is, ami mögött egy japán építésű kis ház volt, gyönyörű virágokkal körbeültetve. Az egész területet körbeölelték a fák, melyek magasabbak voltak, mint amilyeneket valaha is látott. A házban ezúttal nem óriási, mosolygó, éhes macskák voltak, mint a legutóbbiban, hanem… emberek. Legalábbis annak tűntek. Térdük visszafelé hajlott ugyan, és szemük három is volt, de kedvesek voltak. Kérdezték, merről jött. Nem tudta. Régen volt. Azt sem tudta, mikor, és hogyan. Nem zavarta őket, sőt, befogadták. Adtak ételt, italt, melyek mint a nektár, olyanok voltak. Adtak neki ágyat, mely ránézésre akár kőből is lehetett volna, mégis puha volt, mint a pamut. Hosszú, hosszú ideje most először nyugodhatott meg.
Nem emlékszik, meddig volt ott. Arra viszont igen, hogy egyik nap vörös és égő bőrrel ébredt. Fogalma sem volt miért, viszont érezte, hogy valami készül. Vendéglátói aggódva nézték, próbálták ellátni. Nem sokra mentek. Aznap este alig tudott elaludni. És másnap reggel…
A földön feküdt. Körülötte a ház, a virágok, az erdő sehol. Ott volt megint. A folyosón. Előtte az ajtó, mely előbb a házhoz vezetett. Felcsapta, de a túloldalon fekete üresség, mint egy végtelen verem, elnyelve mindent és mindenkit aki belelép… vagy akár belenéz. Az ajtó visszacsapódott. És ő ment tovább, nyitogatva a többit.
Voltak a túloldalon óriási, bentonból készült telephelyek, voltak a túloldalon örökké tartó csaták, voltak a túloldalon jégbe fagyott világok és voltak a túloldalon folyamatos lángban égő poklok.
Többször elgondolkodott, hogy megéri-e. Megéri-e továbbmenni, tovább küzdeni. Lehet, hogy vége lenne, itt és most, ha beugrana abba az ajtóba, amely egy egész, forgó kaszákkal teli világot rejtett. Ilyenkor eszébe jutott valami… valami nagyon régről, valami, még abból az időből, mikor még létezett. Egy arc, de hogy kié, az emlék már elkopott, bármennyire is ordított. Talán az anyjáé? Egy barátja? Szerelme? Azt se volt biztos, hogy ezek közül volt-e neki bármelyik is. Azt tudta csupán, hogy várja. Várja, és neki meg kell találni. Így hát ment tovább.
Voltak a túloldalon múzeumok tele emberi bőrre pingált mesterművekkel, voltak a túloldalon kávézók, melyekben köveket szolgáltak fel építészeti robotok, voltak a túloldalon varázslatos, holdfénnyel és kristályokkal teli barlangok és voltak a túloldalon műanyag szemétből készült hegyek.
És volt egy, ami mögött ott volt az. Hogy pontosan mi volt, nem tudta megnézni. Próbálta, de mintha elméje sikítva tiltakozott volna a fogalom ellen. Egy biztos volt: hogy nem szabadna itt lennie, és ezzel az is tisztában volt. Menekülni kezdett. Az üldözte. Ordítása mintha egyszerre lett volna egy oroszláné és egy elefántté, és mégis emberi hangra emlékeztetett. Abban viszont biztos volt: nem ember. Benyitott egy jobboldali ajtóba, ahol egy üres, sárga tapétás iroda várta ablakok nélkül. A lámpák zizegése valószínűleg őrjítő lett volna, de nem hallotta a saját lélegzetének kapkodásától és szívverésének hangjától, mely olyan volt, mintha ki akart volna szakadni a mellkasából. Várt. Az ajtó mozdulatlan maradt, hang nem jött a túloldalról. Lassan kinyitotta, és végignézett a végtelen folyosón. Az nem volt sehol. Óvatosan mentt tovább.
Néha hallotta azt az ordítást. Ilyenkor mindig futni kezdett, majd miután már nem hallotta, lerogyott a földre. Nem látta azóta egyszer sem, de érezte, tudta, hogy ha megáll, akár egy pillanatra is, utoléri. Le fogja vadászni.
Így hát futott tovább.
És futott.
És futott.
Néha egy-egy ajtón benyitott. A végtelen gyönyörből már semmi sem maradt. Mindegyik mögül egy végtelen szenvedésből álló világ tárult elé. Egyik-másikban meg tudott húzódni pár napra, de hamar égni kezdett a bőre.
Nem volt választása.
Futott tovább.
És futott.
És futott.
Soha nem látta. De mindig hallotta. Abban biztos volt, ha utoléri, nem ússza meg a halállal. Sokkal roszabb sors vár rá, amiért olyan bűnt követett el, amiről nem is tud. A folyosó, az ajtók, és az gyűlölik. Mindent felemésztő utálat volt. Futhatott tovább. Talán az egyik ajtó végre elviszi ahhoz az archoz. Vagy talán a folyosó megkapja, amit akar.